| Küzdőtér |
|
|
|
Egy ember története, ki reményvesztetten kereste elfeledett hazáját. Egy ember története, ki végül megtalálta hazáját.
A MAGÁNY SZÁZ ÉVE
Jani boldogan sétálgatott a könyvsorok között. Édesanyja a városi könyvtárban dolgozott, és gyakran elvitte magával munkahelyére egyetlen fiát is. Jani egyik kedvenc időtöltése volt, olyan könyvet keresni a megszámolhatatlanul sok közt, ami őt is érdekli. Tizenhárom évesen már foglalkoztatták a tudományok, és lekötötték a figyelmét a nem túlságosan tudományos írások. Ugyan nem sokat értett belőlük, de mindig csak azért is elolvasta őket, hátha egyszer majd megérti.
December vége volt. Az iskolák bezártak, hogy az ünnepek idejére pihenni engedjék a gyerekeket. Ezzel szemben a könyvtár szinte sosem látszott kiürülni. Most is volt egy-két ember odabent. Jani szerette őket zavarni azért, hogy megtudja, mit olvasnak. Általában a kevésbé morcos, zavaró jelenlétét szívesebben elnéző egyetemistákat. Most is így döntött, és a nagy olvasóterem felé vette az irányt. Sorban haladt át a könyvekkel telt termeken, míg oda nem ért.
Épp mielőtt benyitott volna a nagy olvasóterembe, megállt, hogy összeszedje kicsit magát, és légzését megnyugtassa, ugyanis még az ő hangoskodását sem tolerálták bent a nagy, öreg könyveket lapozgató tanulók, kutatók, professzorok. Azonban ahogy ott állt az olvasóterem bejáratánál, a kilincsbe kapaszkodva, lélegzetére koncentrálva észrevett valakit, aki a hosszú könyvsorok végén, a sok méter magas ablak alatt, a beszűrődő déli verőfényben egy, az ölébe tett, nagyobbacska, öregnek tűnő könyvet lapozgatott távolba meredő szemekkel, mintha nem is a könyv lapjait nézné, hanem ami mögöttük van. Ez a figura csak ült ott, és sorban, lassan, egyáltalán nem sietve lapról lapra haladt végig a könyvön, fura módon, mintha nem is olvasna. Jani már rég megtanulta kinek milyen az olvasási sebessége, de az olvasáshoz ő nagyon gyorsan lapozott tovább.
Jani arra az elhatározásra jutott, hogy közelebbről is szemügyre veszi magának ezt a fura figurát, akiből alig látott valamit, a szembe sütő erős verőfény miatt. Ilyen távolról úgy tűnt, mintha a sötét figurára köpenyként borulna a napfény.
Jani visszament két polc sornyit, hogy a polcok között, és ne a fénnyel szemben kelljen megközelítenie. Legalábbis így tanulta a kalandregényekből. Izgulva sietett végig a nagyjából húsz méter hosszú, polcok határolta folyosón. Mikor végigért rajtuk, még habozva odaállt az ablak elé, mert nem bírta azonnal megszólítani ezt a különös valakit. Sőt, Jani még abbéli kíváncsiságának is ellenállt, hogy tüzetesebben megvizsgálja a figurát, aki a jobbján könyv fölé görnyedt. Inkább kifelé bámult a magas, széles ablakon. A Nap még magasan járt a Gellérthegy fölött, de tudta, hogy december van, és a nap néhány óra múlva nyugovóra tér.
Végül mégiscsak rászánta magát, hogy egy kicsit tüzetesebben szemrevételezze, most hogy a nap nem sütött a szemébe. Jani jól gondolta, mert ez valóban egy fura figura volt. Hosszú fekete köpenyszerű kabátja volt, amit le sem vett, hogy bejött a könyvtárba. Lába körüli részen némi megszáradt sár nyoma látszott, és az egész kabát úgy tűnt, mintha már túl hosszú ideje hordanák. Arca, keze fiatalságot tükrözött, annak ellenére, hogy szemében öreges mélabú, hajába vegyülve egy-egy őszes hajtincs látszott. Arcát rendezetlen, sűrű szakáll borította, de ez cseppet sem öregítette.
Egy öreg, album-szerű könyvet forgatott, melynek lapjai már megbarnultak. Ritka módon ez inkább gyönyörű fényképekkel volt tele, betűtenger, és ábrák helyett. A várost ábrázolták. Budapestet, amilyen az volt nagyjából száz évvel azelőtt. Nagyjából annyi idős lehetett ez az album is, de ez nem volt oly nagyon egyedi a városi könyvtár párját ritkító könyvgyűjteményében.
Jani hosszasan nézte a meggörnyedt alakot. Valami belső akadályát érezte annak, hogy megszólítsa. Egész egyszerűen nem merte. Olyan szokatlannak tűnt ez az alak. Végül a furcsa férfi befejezte a lapozgatást, a könyv végére ért. Lassan becsukta a könyvet, majd az ölében hagyva sokáig csak meredt maga elé. Jani ezt is megunva, tényleg megszólította.
- Jó napot kívánok. Mondja bácsi, mit csinál? - köszöntötte illedelmesen Jani.
A fura figura felé fordult. Arcán érdekes melankólikus, ám igaz mosoly látszott.
- Ne hívj bácsinak, nem vagyok én bácsi... - mosolygott hozzá - Üdvözöllek, bár az idegen itt én vagyok, ahogy nézem.
Jani kezdett feloldódni az izgalomban. Visszamosolygott, és folytatta a beszélgetést.
- Ezt csak ön tudhatja...
- Hát... igen. Azt hiszem tényleg én vagyok itt az idegen. – Mélázott el.
- És ha szabad kérdeznem mit csinált azzal a könyvel? ... csak mert nem úgy tűnt mint aki olvassa, és nem úgy nézte a képeket, mintha azok igazán érdekelnék...
- Ah... ez... szóval keresek.
- És mit? Ha szabad tudnom?
- Szabad. – arcán már nem látszott semmiféle mosoly - A hazámat.
- A hazáját... - kérdezte hitetlenkedve Jani - ...hát azt is el lehet veszíteni?
- El, bizony. - nagyot sóhajtott - De hagyjuk. Ez egy hosszú történet.
- Az jó. Én szeretem a történeteket. - most Jani arcán villant egy nagy mosoly, és ezt látva a fura idegen jó ízűen kacagva, új mosolyt öltött magára.
- Valóban? Ez azt jelenti, hogy kezdjem el?
- Azt. - Jani csak ennyit felelt. Tudta valahonnan, hogy ilyen udvariatlansággal nem bántja meg az idegent.
- Hát jó. Legyen.
Az idegen megvakargatta szakállát, és mesébe kezdett:
Az utam, a többi hasonlóan kalandos történettől eltérően, otthon indult, és nem kalandvágyról, kincsekről álmodozással kezdődött. Akkoriban még álmodtam a szerelemről, a barátságról, és becsületről, mely mint a legtöbb becsületét sokra tartó ember esetében, inkább büszkeségbe csapott át. Akkoriban egyetemista voltam, dalokat, énekeket, verseket, meséket írtam, de az emberek körülöttem mind túl sokat vártak tőlem, pedig királyi sarj létemre csak egy kis megértésre, és nyugalomra vágytam. Aztán egy szép januári délutánon elegem lett mindenből. Rájöttem, hogy szeretett családom a legnagyobb kínzóm, és a legnagyobb gyötrelmem a szerelem, mely sosem ért engem. Miután éveken át szerettem egy lányt, aki felém se nézett, elegem lett mindenből, és világgá mentem. Akkoriban azt mondták, hogy Párizs a szerelem városa, és mivel nekem ez hiányzott, elhagytam hazámat, ahol az életem éltem, mely gyönyörűbb volt, mint az összes város, amit valaha láttam. Nyugatnak indultam. Gyalog.
A télből lassan tavasz lett, a tavaszból nyár, és a nyárból ősz. Már az esztendő új borát kóstolgatták, mikor megérkeztem, hogy új életet kezdjek. Párizs éji fényei, gyönyörűek voltak, majd' olyan szépek, mint az én hazámé, az emberek szerelemesek voltak, és büszkék, mint én voltam otthon. Végül beilleszkedtem, találtam magamnak valakit, aki szeretett, munkám is volt és dolgoztam, barátaim is voltak, akik segítettek. De egy napon mégis elegem lett a képmutatásból, ami ezt a barátságot jelentette, elegem lett a szerelemből, mely hazug volt, mint Júdás szava, és elég a munkából, mely nem jelentett nekem semmit; a barátaim, szerelmem, az emberek itt is azt várták tőlem, hogy más legyek, mint ami valóban voltam. Akkoriban azt mondták, hogy New York a szabadság városa, és hogy ott senkinek sem kell megfelelnie más embernek, csak önmagának. Így hát nyugatnak indultam, gyalog. Mikor elértem az óceánt, vitorlásra szálltam, és heteken keresztül csak nyugatnak hajóztam.
A télből tavasz lett, a tavaszból nyár, a nyárból ősz. Már az esztendő új francia borát kóstolgatták, mikor megérkeztem, hogy új életet kezdjek. New York fényei csodásak voltak, mint az égben ragyogó csillagok, hasonlóak, mint az én gyönyörű hazámé, az emberek szabadok voltak, mint az ég madarai, gazdagok, mint akik mást sem szeretnek csak a vagyont, és büszkék, mint az én hazám népei. Dolgozni kezdtem, barátokat szereztem, szerettek is, de egy napon mégis elegem lett a képmutatásból, mely a gazdagságot jelentette, a beképzeltségből, mely a szerelmet jelentette, és a törvényekből, melyek gúzsba kötöttek, melyek a szabadságot jelentették. Akkoriban azt mondták, hogy Kalifornia a napfény országa, így hát nyugatnak indultam. Gyalog.
A télből tavasz lett, a tavaszból nyár, a nyárból ősz, majd az őszből újra tél, a télből újra tavasz, a tavaszból újra nyár, és a nyárból újra ősz. Már az esztendő új argentin borát kóstolgatták, mikor megérkeztem. Kalifornia valóban gyönyörű, napfényes ország volt, mint a hazám nyaranta, az éjszakák fényesek voltak a hatalmas városok fényében, melyek olyanok voltak, mint a hazám éji fényei. Munkát kaptam, barátokat szereztem, volt is aki szeretett, de egy szép napon mégis elegem lett belőle, hogy az éjjelente vészjelző fények világítanak a rettenet elől, mely az utcákat járta, a napfényből, melyet arra használtak, hogy megégessék, aki nem olyan, mint ők, a szabadságot, melyet arra használtak, hogy joggal fogjanak fegyvert ártatlanra. Akkoriban azt mondták, hogy Japán a béke, a tudás országa, így hát nyugatra hajóztam.
A télből tavasz lett, a tavaszból nyár, a nyárból ősz. Már az esztendő borát kóstolgatták, mikor megérkeztem. Japán valóban a béke és a tudás országa volt. Éjszaka a fények fényesebbek voltak a Holdnál, a csillagoknál, az emberek szorgosak voltak, sokat tudtak, és sosem emeltek fegyvert egymásra, inkább békében éltek egymás mellett sok millióan néhány kis szigeten. Annak ellenére, hogy helynek híján voltak, hellyel kínáltak, befogadtak, én munkát és barátokat szereztem, és volt aki nagyon szeretett, de egy napon mégis elegem lett belőle, mert az emberek tudása mögött nem volt élet, a szorgalmuk mellett nem volt idejük boldognak lenni, a törhetetlen barátság mellett nem volt izgalom, barátokat nyerni, vagy egyet elveszíteni, és mert a csillagokat sosem láttam, mert a városok fényei elnyomták őket, pedig én nagyon szerettem őket hazám egén csodálni, a boldogságot keresve. Akkoriban azt mondták, hogy messze a tengerentúlon, annak a közelében, ahol a hegyek a nyugvó nap egébe szöknek él egy nép, melynek a legfontosabb a bölcsesség és a lelki béke. Így hát áthajóztam a tengeren, és nyugatnak indultam gyalog.
A télből tavasz lett, a tavaszból nyár, a nyárból ősz. Már az esztendő új borát kóstolgatták, mikor megérkeztem. Ott a csillagos eget semmi sem fedte éjszakánként, és az emberek boldogan éltek szegényen bár, de békéjüket megtalálva, holott fegyverrel jártak, mert tenyerük is fegyver volt, de fegyvert nem fogtak senkire. Befogadtak és tiszteltek azért, amilyen utat megjártam. Arrafelé úgy gondolták, hogy az út célja nem az, hogy eljussunk valahova, hanem hogy azt járjuk. Így hát tisztelettel fogadtak, munkát kaptam a végtelen templomvárosaikban, és barátokat szereztem, de egy napon elegem lett belőle, mert az emberek már elfelejtették, milyenek is voltak hajdanán, mik lehetnének, ha szeretnének, és mert senkit sem szerettek igazán, mert az igaz szerelmet csak kevesen ismerték. Arrafele azt mondták, hogy fenn, északon, az égig érő hegyeken túl, a végtelen, fagyos pusztában van egy elfeledett város, Kadath, hol a megfáradt emberek szoktak végleg megpihenni. Így hát arra indultam. Gyalog.
A télből tavasz lett, a tavaszból nyár, a nyárból ősz. Arra fele nem ismerték a bort, mert semmi sem élt meg a fagyott síkságon. Arrafele az emberek lóháton jártak mindenhova, jurtákban laktak, és a pusztában terelgetett állataikat ették. De a pusztában állt egy ősi város, melyet építői már akkor elfeledtek, mikor az első emberi civilizáció megszületett. Ez volt Kadath, az elfeledett város. Néhány remete élt itt, a holt város romjai közt kutatva valami után, amit megehetnek. Az emberek magányosak voltak, és magányukon keresztül találták meg a békéjüket. Engem megtűrtek, és olyan lettem, mint ők. Azonban egy napon feltámadt a kíváncsiságom, hogy mi lehet a hatalmas város belsejében, ahova a remeték sosem mernek menni. Mentem, egyre csak mentem, mire megtaláltam a helyet, mi egykor a városközpont lehetett. Azonban itt egy hatalmas hasadékot találtam, melyet valamiféle földrengés okozhatott, amely a város végét jelenthette. Körben az oldalán lépcső futott a mélybe. Kíváncsiságomnak nem bírtam ellenállni és lementem a mélybe. Lent találtam egy várost, ahol emberek éltek, olyan emberek, akik már nem voltak azok többé, és azt is elfeledték, hogy valaha azok voltak. Egyetlen könyvet őrizgettek, mert olvasni már rég elfeledtek. Megengedték, hogy belenézzek, és én bele is néztem. Amit ott láttam, elborzasztott, megrémített, mert az emberiség múltjáról szólt, és olyan dolgokról is, amik csak ez után fognak megtörténni.
Így hát megrettenve már semmire sem vágytam, csak hogy végre hazamenjek, megkeressem félredobott szerelmemet, elhagyott barátaimat, családot alapítsak, és békében éljek, majd meghaljak. De mivel hosszú utam során elfeledtem, mi városom neve, nem tudtam, merre kell mennem. Így hát nyugatnak indultam, mert nyugatnak kezdtem utam és már nem lehetett sok hátra, hogy visszajussak oda, ahonnan valamikor elindultam.
Semmit sem tudok hazámról, csak hogy fényei szebben csillogtak, mint a csillagok fénye a briliánsok közepén, hogy egy folyó szelte ketté, hogy nyugatról lankás dombok, keletről és délről dombos síkság ölelte körbe, és hogy népe büszke volt, mint akik megverekedtek, és legyőzték a sorsot. Igaz, hogy Budapestet lankás dombok, és sík pusztaság öleli körbe, a Duna kettészeli, a csillagok fénye szépen csillog az éjszakában, és a népe büszke, de ez nem az én hazám, mert az én hazámnak zöldebbek voltak a dombjai, sárgább a kalász a pusztán, kékebb a folyó, és a csillagok fénye szebben ragyogott...
- És most mit keres a könyvtárban? - kérdezte Jani, mikor ráeszmélt, hogy története nem folytatódik tovább.
- Óh, igazán semmit. Annak idején írtam egy kis, barna könyvet, melynek borítóján egy elfeledett kor térképei látszottak, és barna bőr fedte gerincét, mely verseimmel és történeteimmel volt tele. Azt keresem, hátha barátaim kiadták, és megtalálom ilyen helyeken, és akkor megtudom merre az út, mely hazavisz.
Közben a nap a hegyek mögé bukott, és az utcán kigyúltak a csillogó fények. Jani megköszönte a csodás történetet, és elköszönt, mert még haza akart érni, mielőtt teljesen besötétedne. Otthagyta elkeseredett keresésével az idegent a könyvtárban. Nagyon sajnálta, de sajnos nem tudott hogy segíteni neki.
***
Lassan a délutánból este lett és a könyvtárat bezárták, a fura figurát pedig kidobták a vár-palota udvarára. Körülnézett, majd fel a csillagos égre. A kaszás felső része épp átúszott az udvar felett. Északnak indult, ki a várból. Csak ment a nagy várkapu felé a Naphegy, a Svábhegy fényeit nézve. Épp elindult volna lefele a várkapun át, mikor kiáltozást hallott mögötte. Megfordult, és Janikát látta szaladni felé. Mögötte egy kabátos, negyvenes évei közepén járó férfi jött. Jani valami furcsa barna, öreg könyvet szorongatott.
- Várjon! Várjon! - kiáltozta.
A fura idegen megállt, hogy megvárja. Kíváncsi volt mi vette rá a kisfiút, hogy utána jöjjön.
Mikor odaért, látta, hogy a kisfiú szeméből könnyek csorognak.
- Ezt találtam apa könyvtárában. Remélem segítettem. - egy barna könyvet szorongatott, melynek borítóján egy elfeledett kor térképei látszottak, és barna bőr fedte gerincét. Lassan a fura idegen felé nyújtotta.
A fura idegen elvette és kinyitotta, közben megérkezett Jani édesapja is.
- Jó estét kívánok.
- Én is. - mosolygott hozzá a fura idegen.
- Janika apja vagyok. Elkísértem, mert nem szeretem, ha éjjel egyedül kószál a városban. Ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk. Nem is értettem miért, de annyira izgatottnak tűnt, hogy végül is elkísértem. Azt mondta, az a könyv önnek nagyon fontos lehet.
- Talán. - mosolygott az idegen fura, de igaz örömöt sejtető mosollyal.
Belenézett a könyvbe. Ezt látta az első lapon, miután félrehajtott egy megtépett, valahonnan kitépett lapot, melyre négy sort írtak valamikor:
Ex libris Tai-Shu
Aláhúzták, és látszott, hogy valaki legszebb írását vette elő erre a három szóra. Alatta más írással egy mondat állt:
"Tempora mutantur et nos mutamur in illis."
- Azt a két sort nem értem, ott az elején. - mondta Jani halkan, félve nehogy megzavarja az idegent, kinek így is üres tekintet üvegessé vált, és az élet messzi szállni látszott belőle. Maga elé bámulva válaszolt:
- Latinul van. Azt jelenti: "Az idők változnak, és vele változunk mi is."
Az idegen Jani édesapja felé fordult.
- Meg tudná mondani, honnan szerezte ezt a könyvet?
- Igen... nagyapámé volt. - válaszolta habozva.
- Valóban? Találkozhatnék vele valamikor?
- ... - Jani édesapja hosszan hallgatott - ...attól tartok, ő már negyven éve halott.
- Óh, valóban? - a fura idegen tekintete még üresebbé vált, jól látszott, hogy megtántorodik, mint akinek minden erő elszáll a lábából. - Akkor azt hiszem, nem gond, ha ezt a könyvet megtartom. Ezt a cetlit viszont ő írta valamikor. - nyújtotta a megtépett, kitépett cetlit, melyen ez a négy sor állt:
Kibiztosít, szájba vesz,
mosolyog és tüzel;
Ez történik hát a bűnös,
de aranylelkűvel!
Jani édesapja bizonytalanság keltette habozással vette el.
- Köszönöm szépen. - köszönte az idegen - Szia Jani! - majd elindult lefele a Várból.
- Viszlát! - szólt utána Jani édesapja, aki a cetlit tanulmányozva észre sem vette, hogy elindult.
Az idegen még egyszer utoljára elmosolyodott megfáradt mosolyával, és csak ennyit lehelt halkan:
- Viszlát...
Majd tovament a fagyos decemberi éjszakában.
***
Mondják, hogy láttak valakit pitymallatkor az északi városhatár közelében magányosan észak fele baktatni. Egy fura, öreg könyvet szorongatott ráncos öreg kezében, és maga elé nézve ment, csak ment, öreges megfáradt tartással.
Azon a reggelen, északon, a Nagy medve üres tartományaiban, ott ahol sosem volt csillag, egy új csillag gyúlt, és fénylett a napnál is fényesebben január utolsó napjáig, majd kialudt, és sosem látták többé.
Mikor kialudt, már senki sem emlékezett egy fiúra, aki a világot járta fáradhatatlanul, hogy meglelje elveszett otthonát. Egy fiúra, aki végül meglelte otthonát.
A „négy sor” Ács Dániel Fejfára című költeménye. Köszönettel tartozom neki, mert hagyta, hogy szerepeljenek benne még meg sem született leszármazottai.
2004. január 16-17. éjjelén
Tai-Shu
tai-shu@freemail.hu
http://tai-shu.fw.hu
nyomtatható verzió .pdf-ben.
|
Ideje: Október 15, péntek, 17:20:19 - Tai-Shu
|
|
| |
|
| "A magány száz éve" | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: A magány száz éve (Pontok: 1)
edami Ideje: Október 19, kedd, 18:24:31
(Adatok | Üzenet küldése) |
Gratulalok, nagyon kulonleges iras, egyedi megkozelites. Minden elismeresem. |
|
|
|
|
|
|
