| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Mese a lányról, aki már nem hisz a mesében |
|
Sötétedett. Az utcai lámpák pislogva nyitották tágra neonfényű szemeiket. A külváros forgalma lecsendesült, csak a villamos csengetését verték vissza az ódon bérházak falai.
A sarkon, a régóta bezárt fűszeres előtt egy lány álldogált tétován, fázósan összehúzva magán a kopott télikabátját.
A szél nem kímélte, - mintha csak bántani akarta volna, - bele-beletúrt szép, szőke hosszú hajába, amit minduntalan az arcába fújt. Rövid szoknyája nem védte a metsző hidegtől, messziről is látszott, hogy didereg. Térdig érő fekete lakkcsizmája sem azért volt rajta, hogy teste melegét őrizze, hanem hogy a férfi tekinteteket magára vonja. Formás lábait pirosra csókolta a tél. Sötétbarna őzike szemei szomorúan néztek a semmibe.
Könnyeit nyeldesve idézte vissza magában az elmúlt hónapokat, amikor még volt munkája, boldogsága, jövője… élete.
Mennyi minden történt, azóta.
Erdélyből települt át Magyarországra, mert hitte, hogy egy lehet a több millió magyar ember közül, hogy neki is van itt, az óhazában, egy talpalatnyi hely, ahol boldog lehet.
Édesanyja fiatalon meghalt, három gyermeket hagyva maga után, akiket édesapjával Veronika, mint legidősebb lány nevelt. Szakmát nem tanulhatott, mert ahogy elvégezte az általános iskolát, át kellett vennie a háztartási munkákat, és a testvérei nevelését. Fájdalmas évek voltak ezek. Sokat nélkülöztek. Édesapjukat csak ritkán látták, mert hetekre, hónapokra elutazott. Ott dolgozott, ahol éppen munkát adtak neki.
Veronika korán megtanulta, milyen a kemény munka. Napközben a háztartást vezette, esténként pedig, a szomszédos kocsmában dolgozott, mint felszolgáló. Nagyon kellett az a kevéske pénz, amit ott keresett. Éjfél felé térhetett csak nyugovóra, amikor az italbolt bezárt. Nap mint nap hányingerrel küszködve lépett be a mocskos helyiségbe, mert undorodott a részeg emberek látványától. De még annál is jobban utálta a kiszolgáltatottságot.
A kocsmáros visszaélt a lány helyzetével. Amikor beküldte a raktárba valamiért, többször utánament, és a falhoz szorítva kényszerítette, hogy hagyja magát simogatni. Veronika egy idő után már nem sírt, nem könyörgött, csak üveges tekintettel várta megaláztatottsága végét.
Édesapjának hiába panaszolta el keservesen a dolgot, vagy nem hitt neki, vagy egyszerűen már nem érdekelte. Ha éppen otthon volt, fásultan bámult maga elé, borgőzös tekintettel.
Évek teltek el így.
Amikor a legkisebb öccse is elérte a 18. életévét, és már dolgozott, Veronika hatalmas döntést hozott. Sokaktól hallotta már, hogy akik átjöttek Magyarországra, milyen szépen élnek: van rendes munkájuk, pénzük. A lánynak akkor nem is kellett más a boldogsághoz. Az utolsó hónapok alatt összegyűjtött annyi pénzt, hogy megvegye a vonatjegyét, és útra keljen.
Csak 22 éves volt, még hitt a csodákban…
…s mint a mesében, szerencsésen indult minden. Az egyik határ menti városban azonnal kapott munkát. Segédápolóként dolgozott egy kórházban, ahol nővérszállást is biztosítottak számára. Senki sem firtatta, hogy honnan érkezett, miért van ott, s ő nem mesélt a múltjáról. Szorgalmasan végezte a munkáját. Csendes, visszahúzódó lányként ismerték. Szeretett volna megbújni az emberek között, de hatalmas szempillákkal megáldott, oltalomra vágyó, szomorú szemei vonzották a tekinteteket. Hangja simogatóan bársonyosan csengett, reményt ébresztve a beteg emberek lelkében. Vigaszt, bátorítást adott az elesett, elkeseredett embereknek. Szerették ezért.
A főnővér viszont egyre többször nézett rá irigykedve, már-már ellenségesen.
Az élet sokszor arcul üthette, mert a szíve megkeményedett a középkorú asszonynak. Gépiesen, ridegen vezette az osztályt, szigorúan betartva minden előírást. A nővérkék szinte rettegtek tőle. Veronika is félve lépkedett a kórház folyosóján, ha szembejött vele. Mindig ügyelt arra, hogy se a fehér köpenyén, sem a munkájában, sem a viselkedésében ne találhasson kivetni valót.
Már több hónapja élt jó sorsával kiegyezve, már-már boldogan, amikor egy éjszaka lerombolta minden addigi reményét. Az egyik szakápolónő megbetegedett, ezért őt is beosztották hétvégére éjszakásnak. Új volt számára a helyzet, hiszen addig csak nappal dolgozhatott. Meglepte, hogy a máskor nyüzsgő méhkaptárra hasonlító osztály éjjel milyen csendes. A folyosók kihaltak, a kórtermekben fekvő betegek pedig, átadták magukat a gyógyító alvásnak. Csak néhol lehetett köhögést, vagy horkolást hallani.
Egyedül üldögélt a nővérszobában. Az idősebb nővér, aki mellé beosztották, ráparancsolt, hogy mindenre figyeljen, és el ne merjen aludni, miközben ő az osztályos orvos szobája felé vette lépteit. Veronika először nem is értette, hogy miért zavarja a pihenésben a férfit, de amikor halkan bezáródott mögötte az ajtó, és meghallotta az orvos szavait, mindent megértett.
Az éjszaka, mintha soha sem akart volna elmúlni, az időt ólomlábakkal ruházta fel. A lány eleinte újságolvasással próbálta átvészelni az egyre jobban álmosító órákat, de a fáradtság alattomos boszorkányként elvarázsolta az ébrenlét világából, a régmúlt évek nyomasztó, ködös álmaiba.
Már hajnalodott, amikor egy kemény kéz rázta meg a vállait. Álomittas tekintettel nézett fel a fölötte magasodó főnővérre, akinek zöldes-barna szemei szikrákat szórtak. Rikácsoló hangon ordított rá:
- Mit képzelsz te, kis senkiházi! Miért kapod a fizetésedet? Tudtam, hogy nem lehet benned megbízni. Éreztem, hogy be kell jönnöm az osztályra. Hol a másik nővér?
Veronika hirtelen nem tudta, mit is válaszoljon. Rémülten nézett a még mindig a vállát szorító asszonyra.
- Nem tudom. – nyögte ki erőtlenül.
- Mi az, hogy nem tudod? – sziszegte az arcába, mint egy hatalmas, csúnya varánusz.
Valószínűleg az orvosi szobáig is elérhetett a főnővér hangja, mert a hiányolt nővér zilált hajjal, félregombolt köpenyben, fülig pirosan berobogott az ajtón.
Az asszony olyan tekintettel nézett végig rajta, mintha ott nyomban meg akarná fojtani.
- Ki vagytok rúgva mindketten! Hétfőn, reggel jelentkezzetek a munkaügyi irodában. Most pedig azonnal induljatok a kórtermekbe! Mire a váltás ideér, minden reggeli munkátokkal készen legyetek!
Veronika szipogva követte az utasításokat. Halványan reménykedett benne, hogy a főnővér csak rájuk akart ijeszteni, és mégsem küldi el őket. Csalódnia kellett. A másik nővér érdekében valószínűleg szólt egy-két jó szót az osztályos orvos, mert ő végül maradhatott. Mivel már nem állt a kórház alkalmazásában, két nap múlva a nővérszállóról is kitették. Kevéske holmija elfért egy sporttáskában.
Pár heti fizetéséből nem tudott volna még egy szobát sem bérelni, ezért hát azonnal a város másik kórházánál próbálkozott. Ezúttal nem volt szerencséje.
Az újsághirdetések sem kecsegtettek semmi jóval. Elment ugyan néhány étterembe, ahol konyhalányt kerestek, de amikor kiderült, hogy erdélyi, elküldték. Sehol sem vállalták a kockázatot, hogy feketén alkalmazzák, munkavállalási engedélyt pedig, nem akartak intézni a számára. A fáradtságtól, és az elkeseredettségtől elcsigázottan, leült egy közeli park töredezett padjára. Fejében csak egy mondat keringett: „Haza nem mehetek!”
A nap korongja már narancsszínbe borította a házak falait, amikor nyomorúságát magával cipelve elindult egy kétes hírű panzió felé. Csak ott adtak ki olcsón szobákat.
A recepciós leplezetlen kíváncsisággal mustrálta végig.
- Vendéggel jött, vagy egyedül? – kérdezte, mialatt levett egy kulcsot a mögötte lévő tábláról.
Veronika értetlenül nézett rá.
- Egész éjszakára itt marad, vagy csak pár órára? – tette fel a következő kérdést.
A lány végre megértette, hogy mire gondol a feltűnően kifestett, sokat megélt arcú, koros nő.
- Négy napig szeretnék maradni. Annyi pénzem van csak.
- Nincs munkája? – folytatta a kérdezősködést.
Veronika megrázta a fejét. Szemeiben könny csillogott.
- Rendben. Itt a kulcs. III. emelet, 4-es szoba, a folyosó végén. – adta meg végül az útirányt.
Lehajtott fejjel kullogott fel a szobájába. Szégyellte magát, amiért ilyen helyen kell eltöltenie a következő éjszakákat.
A nappalokat azzal töltötte, hogy munka után járt. Sikertelenül. Egyre kilátástalanabb lett a sorsa. Rettegve gondolt a negyedik éjszakára, ami után számára végképp kialszik a remény legcsekélyebb sugara is. Arcát kezeibe temetve ült az ágy szélén, amikor kopogtak az ajtón.
Ijedten rezzent fel. A recepciós kereste.
- Angyalkám! – szólította meg mézes-mázos hangon.
- Nem kell megijednie, nem eszem meg! – nevetett fel érdes, furcsa kacagással, látva a lány megszeppent arckifejezését. Kissé félretolta őt, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Na, idefigyelj! – tért át hirtelen a tegezésre. – Van egy ajánlatom a számodra. Továbbra is itt maradhatsz a panzióban, ha elfogadod a munkát, amit kínálok.
Vizslató szemekkel várta a hatást.
- Tud számomra munkát? – élénkült fel a lány reménykedve.
- Igen, tudok. Helyes kis pofid van, és jó az alakod is. – jelentette ki sandán végigmérve.
- Vannak ismerőseim, akik feljönnének hozzád egy-két órára, vagy akár egy egész éjszakára is. Neked csak annyi a dolgod, hogy minden kívánságukat teljesíted. Érted, nem?
Veronika gyomra összerándult. Persze hogy értette, mit akar az asszony, de nem válaszolt.
- Mindketten jól járnánk. – győzködte. – Te itt lakhatsz, én meg gondoskodok róla, hogy mindig legyen férfi nálad. A pénzt pedig, elfelezzük. Méltányos ajánlat, reggelig gondold végig!
A lány még mindig nem szólt semmit. Sápadt arcán kövér könnycsepp gördült végig.
- Nem olyan rémisztő ez, te lány! Gondolj arra, hogy egy időre megoldódik a problémád. Felőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz, de ha ez nem tetszik, akkor holnap már mehetsz is innen. Reggel lent a recepción megtalálsz.
Azzal kifordult az ajtón, magára hagyva Veronikát.
- Soha nem ártottam senkinek. Esténként imádkoztam is. Miért teszi velem ezt, a Jó Isten? -
tette fel kérdéseit magában.
- Én miért nem érdemlek olyan életet, mint a többi ember? Pedig olyan kevés az, amit kérek.
Zokogva borult az ágyra, és álomba sírta magát.
A hajnal könyörtelen gyorsasággal jött el. A madarak vidám dallal köszöntötték a végtelenül szomorú lányt. Duzzadt szemekkel, erőtlenül, remegő lábakkal lépkedett lefelé a lépcsőkön.
A recepciónál megállt. Az idős nő kérdő tekintettel nézett rá. A lány nem szólt, csak bólintott.
Maradhatott.
Pár hét múlva egy új lányt költöztettek a szobájába. Felváltva „dolgoztak”. Egyik éjjel a panzióban, másikban pedig, az utcán.
Veronika megváltozott. Attól a naptól kezdve szemeiből eltűnt a fény, ajka már nem húzódott mosolyra többé. Könnyei elapadtak, s lélektelenül tette, amit tennie kellett.
Reggelente megszámolta a napi keresetét, és minden délelőtt besétált egy közeli bankba, befizetni a számlájára. Kiszámolta, hogy még három hónapig kell maradnia, hogy összejöjjön annyi pénz, amiből három hónapot előre kifizethet egy albérlethez.
Addig más munka után sem járt. Nem volt értelme.
Sötétedett. Az utcai lámpák pislogva nyitották tágra neonfényű szemeiket. A külváros forgalma lecsendesült, csak a villamos csengetését verték vissza az ódon bérházak falai.
Veronika a sarkon, a régóta bezárt fűszeres előtt álldogált tétován, fázósan összehúzva magán a kopott télikabátját. A szél nem kímélte, - mintha csak bántani akarta volna, - bele-beletúrt szép, szőke hosszú hajába, amit minduntalan az arcába fújt. Rövid szoknyája nem védte a metsző hidegtől, messziről is látszott, hogy didereg. Térdig érő fekete lakkcsizmája sem azért volt rajta, hogy teste melegét őrizze, hanem hogy a férfi tekinteteket magára vonja. Formás lábait pirosra csókolta a tél. Sötétbarna őzike szemei szomorúan nézték a semmit…az életét.
|
Ideje: Június 18, szombat, 08:22:11 - Jodieline
|
|
| |
|
| "Mese a lányról, aki már nem hisz a mesében" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Mese a lányról, aki már nem hisz a mesében (Pontok: 1)
Miszti Ideje: Június 30, csütörtök, 13:14:41
(Adatok | Üzenet küldése) | Kedves Jodieli!
Ez egy életből ellesett történet volt? Vártam volna valami pozítiv befejezést is...
Valamennyire helyreálította volna -talán- a szégyenérzést bennem, amit az váltott ki, hogy mi őslakosok, milyen megalázó megkülönböztetéssel élünk a hazánkon kívülszorultakkal szemben.
Nem szándékozol valamilyen mesebeli befejezést szőni a végére? Így olyan rossz maradt a számíze...
De Te tudod, Te vagy a mester. (Ügyes, hozzá kell tennem!)
Szívélyes üdvözletem: Miszti |
Re: Mese a lányról, aki már nem hisz a mesében (Pontok: 1)
Jodieline Ideje: Június 30, csütörtök, 16:20:23
(Adatok | Üzenet küldése) | Kedves Miszti!
A történet ugyan kitalált, de biztosan van olyan lány, akire valamilyen szinten igaz lehet (sajnos).
Gondolkodom rajta, mivel tudnám egy kicsit tompítani a rossz szájízt :)
Köszönöm, hogy olvasol, de kérlek, ne mondd rám, hogy mester, hiszen csak pár éve irogatok a saját szórakoztatásomra... ill. most már másokéra is, ahogy látom.
Üdvözlettel: Jodieline (Garas Judit) |
]
|
|
|
|
|
Re: Mese a lányról, aki már nem hisz a mesében (Pontok: 1)
Bogika Ideje: Július 29, péntek, 16:34:37
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nagyon ügyesen írsz. |
Re: Mese a lányról, aki már nem hisz a mesében (Pontok: 1)
Jodieline Ideje: Augusztus 01, hétfő, 22:17:18
(Adatok | Üzenet küldése) | Köszönöm, Bogika!
Jól esett az elismerésed :)) |
]
|
|
|
|
|
|
