| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Van egy ház, volt és még lesz is, ahol laktam.
Egyszer egy szép napon, merész mozdulattal kitártam az ablakot és beengedtem az összes tavaszi illatot.
|
Az ablakszárnyak vidáman csapkodtak a szélben, míg én a gravitációval dacolva, szinte lebegtem az ágyon.
Épp olvastam.
Mindig szerettem olvasni és akkoriban talán a "Légy jó mindhalálig" című könyvből táplálkoztam.
A " légy résen " jelszó a cserkészeké volt. Tizennyolc éves kor felett.
Mindkettő jelen volt aznap. Rés a számon, majdnem mindhalálig. Ehhez persze azt kell tudni,
hogy még korábban megorroltam egy kincsesraktárnak tartott, igazi békebeli, acélpántos vasládára,
ami gyanútlanul üldögélt az előszobában.
Természetesen az orrommal estem rá, még zsenge gyermekkoromban. Azóta kanyarog bennem az orsövényferdülés,
amely máig tihanyi akusztikát ad bassz-bariton hangomnak.
Tehát szám kissé nyitva maradt, / tudtam róla, én hagytam nyitva / ahogy elaludtam.
Megérkezett a darázs. Csúf, nagy és zümmögő volt, ahogy épp a számra szállt.
Erre ébredtem fel. És a légszomjra, mert az ormányomon alig kaptam levegőt,
számon pedig, ha vettem volna, beszippantom a nem kívánt falatot, ami ugye
torkon, vagy nyelven szúr és akkor annyi.
Kaffkai pillanatokat éltem át, míg moccanatlanul fekve, csendben felszívtam
annyi levegőt az orromon, hogy számon prüszkölve-köpködve kilőttem egy
nyállal kevert oxigénlövedéket, hatásosan eltávolítva ezzel a szőrös dögöt.
Na, de ez mind semmi!
A dög dühösen felzizzent és nagy sebességgel körözni kezdett négyszög alakú
szobámban. Alig tett meg egy kört, én már a paplan alatt ellenőriztem, hogy
minden apró rést jól zártam-e le.
Jól!
De mikor bújhatok elő? Kezdtem éhes lenni és persze az is érdekelt, hogy
elment-e hívatlan látogatóm. Az oroszlán bátorságát lepipálva rést formáltam
két párnából, - persze még a vastag paplan védelme alatt. S lőn világosság!
Amint felültem, láttam, hogy a dög kezeit dörzsölgeti az ablaküvegen napozva.
Természetesen az üveg szobára néző oldalán.
Gondoltam, kicsapom az ablakot és kilövöm a fickót.
Óvatosan közeledtem felé, mire idegesen moccant egyet. Sőt, mintha felmordult volna!
- Nem vagy könnyű eset! - morogtam félig nyitott szájjal, mint tudjuk, majd
csodás ötletem támadt. Mire jó, ha az ember szeret fényképezni? Na?
Van az embernek vakuja. És ha kis esze is, összeköti a vakuval és felvillan a felismerés.
Elővettem a jó öreg szerkezetet, aksi bekapcsol, feltölt, fényerő a maximumon és
winder-üzemmódban, pár másodperc alatt szemenlőttem, vagy harmincszor.
Annyi fénnyel árasztottam el, hogy még az unokája is, - ha lesz – fehér bottal fog repülni.
A győzelem mámorában felragadtam öcsém vastag gumilepedőjét a rácsos gyermekágyból
és lázas sietséggel torkon ragadtam őkelmét, majd hatalmas erővel az erkélyről a mélybe hajítottam.
Halálsikolyát nem hallhattam, mert egy tized másodperc alatt bezártam az
erkélyajtót, a két ablakot, ráhúztam a függönyt, magamra pedig újra a paplant.
Amikor fogaim már nem vacogtak, kibújtam csigaházamból és olvastam tovább a Hős fiúk eredeti példányát.
Azóta semmi gondom repülő járművekkel. Minden ablakomon két szúnyogháló
feszül.
Bujdosó Miklós
Gáz van gyerekek! Vagy mégsem?
Sül a csirke! Mit sül, napozik! Bent a sütőben! Jó. Kicsit hátradől, majd megigazítja a krumplit a hóna alatt és a derekára csavar egy kis békebeli szalonnát. Mert fázik szegény. Majd óvatosan kinyitja a billenő ajtót, némi sáfrányt szór magára, azután csendben kicsavarja az izzót. Bántja a fény.
Forgolódik, unja! Cefetül hűvös van. Mit hűvös, baromfira fázik! Főleg a püspökfalatja. Seggítsen már valaki! – gondolja, - amikor meghallja a hangot.
Kezdetben duzzogó, reszelős, uncsi. Azután érdekesebb. Valami földmérő lehet, mert köbméterről beszél.
Két új hang jön.
-Csókolom, jó napot!
No és a másik:
-„Ilyen hamar”?
-Én havonta jövök a havi díjat leolvasni! – jelzi a hölgy.
Eközben a csirke vacillál. Most mi legyen? Nem akar megfázni, de nyomja a derekát a szalonna. Identitás tudata nem hagyja cserben, nem lesz libabőrös! Foga sem vacog! Csendben elővesz egy tükröt, és a gyújtóláng barátságos, pirosló fényénél megigazítja homlokán a petrezselymet. Majd sasol! A három hang újra duruzsol:
-Bélám, van öt kilód? Adjunk már a tyúknak ketten egy ezrest, azután
majd én mondom a figurát.
-Oké Pifti – szól a másik, miközben a logopédus névkártyájával begyújt
a sütőbe. - Itt az ötösss. De nem lesz gáz?
/Ebből persze rögtön kiderül, hogy Bélánál napozik a baromfi, nem Piftinél./
No, vissza a kiscsirkéhez. Épp ezt hallja:
-Ugye, hogy az óra háromfáz köbmétert mutat? – így Béla, háta mögött az ötszázas mérővel.
-Végülis nálam csak kétszáz a havi gáz, - szól pirulva Pifti, úgy százat letagadva.
Az ezres halkan megpihen a hölgy zsebében, csak a fémszál nyikorog egy cseppet. Ahogy olajozódik a szociális gépezet, úgy minden szépen megy tovább.
Bár a kiscsirke nem látja, de a hölgy tényleg beírja a kamu számokat a füzetébe, és őszinte monológba kezd:
-Nézzék uraim! Ez még mehet így pár évig, az alamizsnát duzzogva elfogadom. De!!! Tudják Önök, hogy milyen színű az igazi gázláng?
Pifti és Béla feszülten figyel.
-Kék! És mostanában gyakran piros! Mindez azért, mert levegőt fújnak bele heti kétszer. A nyomás oké, az ára pláne, csak a fűtőérték nem az igazi!
/A szereplők nem látják, hogy a kiscsirke a sütőben fázósan bólogat./
-Írjanak be a központba, hogy a rendszer nem mindig működik! Túl gyakran váltják. Így talán felfüggesztenek egy-két köbmétert.
Ilyen szép, színes ez a világ. A gázolaj, ugye kékes-lila. A gázolás vérvörös. A Gáza-övezet veszélyes. A gázszámla fekete-fehér. Csak a gáz! Na, az nem az igazi kék.
-No, viszlát, szép napot! – mondja a hölgy és elmosódik a hóesésben.
Pifti hazahúz, rátapad a radiátorra.
Béla megértően a kiscsirkéhez bújik, és vegetáriánus lesz.
A gáz?
A gáz pedig olyan óvatosan kúszik be a fűtőtestekbe, hogy szinte nem is veszik észre.
Csak az árát!
2004-11-25 Bujdosó Miklós
Mindhalálig méz.
Amint hazaértem az edzésről, rögtön megittam egy liter friss, hideg tejet.
Épp úgy, ahogy szoktam. Üvegből, egy levegővel. Az uszodában is azt játszottuk, ki bírja tovább a víz alatt.
A jók közé tartoztam két perc negyvenhéttel.
Emlékszem, gyakran tizenhat fokos volt a víz. Ilyenkor az első kilométer
után már lila volt a szánk és nem éreztünk semmit, - ha a parton üvegbe léptünk, - úgy elzsibbadt a lábunk.
De az utolsó hosszokon már újra felgyorsultunk, mert a téli edzések mindig a "brűgölőben" végződtek.
Akár egy nagy, kalandos utazás céljaként, ránk várva füstölgött, pipált a Csaszi sarkában a büdös, gyógyvizű ülőfürdő.
Kisméretű, sekély medence volt, forró vízzel tele.
Még a fejünket is aládugtuk, úgy kívántuk a meleget. Onnan, belülről nézve érdekes látvány volt a jeges uszodapart és a rajta elcsúszó mazsolák totyogó mozdulatai.
Némi viccelődés, vagy épp hógolyózás után ismét visszaugrottunk a melegbe,
egészen az utolsó percig, amikor indulni kellett.
Gyors öltözés, sporttáska vállra, haj összeborzolva valami nedves
törölközővel, majd futottunk a buszhoz, mínusz tíz-tizenötben is, fedetlen
fővel.
Olyan sportos dolog volt, amikor a lányok előtt letörtünk a hajunkból néhány
megfagyott darabot. / Az a haj, haj de jól jönne ma! /
Tehát otthon, a liter tej után az ember megéhezik. Ezért kaptam magam és egy szelet kenyeret, majd vajjal, végül mézzel megkentem, jó vastagon. Az ifjúság energiájával föl, s alá sétáltam a nagyszobában. Mert nekünk ilyen is volt.
Egy nagyszoba, ötször négyes, és egy félszoba. Az előző fele.
Négyünknek.
Szóval mohón faltam a kenyeret, amikor a méz megragadt a torkomon. Se fel, se le.
Mint tudjuk, orromon a doktor tűje is alig hatolt át, hát még a levegő.
Megnéztem magam a tükörben, milyen hülye látványt nyújtok.
Izmos ifjú test, rajta riadt fej, kékülő szájjal. Magam voltam a döbbenet nekem.
- Hogy ilyen fiatalon? Meg, hogy legalább kaviárt is nyeltem volna, ha már
itt kell hagynom ezt a szép világot!
Sőt, majdnem felnevettem, arra gondolva, mit ír majd az újság: mézbe fulladt sporttehetség! Édes, mi?
Furcsa módon az zavart a legjobban, hogy a félszobában épp ruhákat vart
másodállásban a mamám. Ha odamegyek, mit mondok neki? Leírom, hogy vigyázz, haldoklom?
A saját torkom ütögettem, és a hátammal csapkodtam az ajtót, hátha lecsúszik az a fránya ragacs. Persze minden ötletes tevékenységem elnyomta a gépzaj. Éreztem, hogy jó egy perce küzdök levegőért és a felmérések szerint még legalább másfél percem van hátra.
Hirtelen lecsorgott a méz és friss levegőt kaptam. Édes élet! És eszembe jutott József Attila: Levegőt!
Ekkor szerettem meg az irodalmat.
BM.
A szegénylegény és a királylány.
Egyszer volt, régen volt, a gyémánthegyeken innen és a gyöngyharmaton túl, ahol a csillagfürtök és jégvirágok együtt nyílnak, ott simult a hegy lábához néhány furcsa, régi faház, mélyen Játszóvölgy rejtekében.
Lakói igazán különös emberek voltak. Közöttük élt egy hófehér hajú, tiszta tekintetű, bölcs öreg, Talamusz-apó.
Szinte minden napra kitalált valami érdekeset, amit játéknak nevezett.
- Gyűjtsetek négylevelű lóherét! - mondta egyszer.
Máskor újabb játékkal állt elő.
- Hozzatok színes pávatollat, szedjetek hajnalban harmatos pókhálót, vagy keressetek csengő-bongó harangvirágot.
Előfordult, hogy mindenkinek egy-egy csodás fát kellett átölelnie, hosszú, gyönyörű percekig. Ezek a játékok lassan átformálták az embereket. Mindenki végezte a maga munkáját, de a játék, ha kezdődött, ragyogóvá varázsolta még a csúnyábbakat is. Valami furcsa erővel feltöltődve jöttek ki a fák közül, és szemükbe nézve virágot, rétet, meleg, ölelő fényeket látott Talamusz-apó.
Amikor eljött az idő az öreg bölcs szerint, akkor maga köré gyűjtötte barátait és egy ismeretlen, titkos ösvényen át egy hatalmas barlangba vezette őket.
- Mindenki hozzon ki egy követ a barlang mélyéről!- mondta.
- Többet nem lehet? - kérdezte valamelyik.
- Csak egyet hozzatok! Egészen mélyről, a sötétből, azt, amelyik vonz titeket.
Így is történt. Megjelentek a kövekkel és az öreg elé álltak.
- Szorítsátok jól a köveket és gondoljatok a játékokra!
Ahogy kérte, úgy tettek és csodák-csodájára, a kövek meleg fénnyel világítani kezdtek.
- Most menjetek utatokra. Ki-ki megtalálja helyét ebben a nagy, kerek világban.
Ha eltévedtek majd, a kő utat mutat. Ha féltek, bátorít. Ha fáztok, melegít. Ne sajnáljátok másoktól sem a meleget. De vigyázzatok, rosszra ne használjátok. Minden jó és tiszta és játék fényesebbé teszi a követ és erősebbé titeket. A rossz, gonosz dolgok pedig mélyen megkarcolják, sőt el is törhetik útravalótokat.
Menjetek hát békével és utatok végén gyertek haza.
Elindultak mind, arra, amerre a kő vezette lépteiket.
Az egyik szegénylegény a távoli, titokzatos, illatos hegy felé vette az irányt.
Amint odaért, látta ám, hogy hatalmas, égígérő fák uralják az égboltot.
A fű embernyi magas, óriás szélvihar ágakat gyűjt halomba és akkor rettentő hideg támad.
- Ennek fele sem tréfa, - gondolta a legény és a sűrűbe vetette magát.
Addig ment faóriástól faóriásig, mígnem fényt látott a távolban. Ahogy közelebb ért, meglepődve látta, hogy egy irdatlan nagy vár áll az óriásfák ágai között. Fent, jó száz méter magasan, három fa közé ékelődve sötétlett, három csigalépcsővel mindhárom sarkánál. A lépcsők indaként tekeregtek, kígyóztak a fák körül fel, egészen a három vaskapuig.
Összeszedte minden bátorságát a szegénylegény és felment, mind a hétszáz lépcsőfokon, egészen a bejáratig. Az ajtót megdöngette és várt.
Páncélba öltözött, kövér ajtónálló fogadta.
- Mi járatban errefelé, ahol még a madár sem jár? - kérdezte.
- Szerencsét próbálnék, - mondta a legény, s közben egyik kezével megfogta a varázskövet.
- Na gyüjjön beljebb! - szólt az őr és megmutatta az irányt a főtér felé.
Ámult-bámult a szegénylegény. Mint egy kisebb falu, akkora nagy volt a légvár területe. Épp az ivóba támadt betérni kedve, amikor harsona harsant, dob pergett és udvaroncai kíséretében megjelent Szélország királya Zuzmarút és átvonult a főépület irányába. Mögötte fekete lován Bestefő, a gonosz hadvezér haladt.
Ekkor egy hintó gurult el a szegénylegény előtt, benne a király nevelt lánya ült, csillogó szemmel, de szomorúan.
Amerre elhaladt, mindenütt megcsodálták. Titokzatos volt és szép. Az idősek megfiatalodtak láttán és a koboldok, kismanyók énekelni kezdtek. Furcsa fény villódzott körülötte.
A vándor amint rápillantott, rögtön megkedvelte. Igen ám, de nevelőapja nem szerette, hogy a kedves királylány körül másképp zajlik az élet, mint, ahogy ő
kívánta, ezért bármerre haladt a leány Szélországban, hét álomtolvajt és hét emléklopót küldött a nyomába. Ezek pedig szinte minden szép álmot és emléket eltüntették az emberekből.
A legény pedig elindult, hogy egyen valamit. Ahogy belépett a fogadóba, meglátta a sarokban kuporgó alakokat, akik halkan, félősen egy verset
kántáltak. " Ki marad majd a barátom, hol kopoghatok majd, ha fázom"...
A vándor leült és ételt-italt kért, majd kivette tarisznyájából a követ és maga mellé tette a nyers, gyalulatlan faasztalra.
Azonmód elétoppant a morcos korcsmáros, de a kő közelében pár pillantás alatt barátságossá vált és ételt-italt adott. A többiek jó kedvvel beszélgetni kezdtek, sőt, a sarokban terveit szövő pók jóllakottan elengedett egy szúnyogot fogságából. A kő pedig a vacsora végéig az asztalon pihent.
Miután a szegénylegény végzett az étellel, megkérdezte a fogadóst:
- Hol kaphatok valamilyen munkát és szállást?
Cseppnyi gondolkodás után megérkezett a válasz:
- Nálam dolgozhatsz, de megbecsüld ám magad! A főépületben, a fekete vár alagsorában kaphatsz munkát. Figyelned kell, ki jön-megy az épületben, nehogy Zuzmarút, vagy Bestefő hívatlan látogatót kapjon, mert akkor bizony búcsút mondhatsz az életednek.
A másik oldalon pedig a kedves királylány lakik. Hozzá tilos szólnod, mert az urak fejedet veszik. Még a nevét is tilos elárulnom neked.
Szobát és kosztot nálam kaphatsz. Ez a fizetség. Este meg nálam dolgozhatsz, némi szélpénzért. No, elvállalod-e?
- El én! - mondta a legény és nyomban munkához látott.
Telt-múlt az idő és a szegénylegény csak nem tudta elfelejteni a gyöngytekintetű királylányt. Mivel megtiltották, hogy beszélgessen vele, úgy döntött, hogy levelet ír neki, mert rettentő kíváncsi lett rá. Ki ő, honnan jött, hová megy, miért van körülötte olyan varázslatos fény?
- Miként juttassam el a levelet? - gondolkodott a legény, amikor egyszer, esti sétája közben megpillantott egy különleges madarat.
Négy lába, négy szárnya volt, és emberi hangon szólt.
- Ki vagy te madár? - érdeklődött a szegénylegény.
- Azt bizony nem tudom, olyan régen varázsolt el Szélvarázsló. Az biztos, hogy Húha a nevem és mindig fázok.
- Húha! - Mondta a legény és megkérdezte a csodamadarat.
- Segítesz nekem? Vidd el a levelem a királylánynak, és ha válaszol, hozd el nekem. Jó tett helyébe jót várj. Örömmel segítek én is neked, amiben tudok.
Így is történt.
A legény megírta levelét és hol így, hol úgy nevezte el, kedves szavakkal a királylányt, mert nevét nem tudta.
Csodák-csodájára, a király szép mostohalánya válaszolt a levélre és a szegénylegény újabb és újabb leveleire is.
Rettentő jó hangulatú válaszok voltak ezek, tele jó ötletekkel, ízekkel, fényekkel. A szegénylegény néha pár percre láthatta a királylányt, sőt, még beszélt is vele.
Ahogy múltak a hónapok, egyre többet és többet mondtak el, írtak le gondolataikról, fákról, füvekről, emberekről.
Húha csak röpködött a szelek szárnyán és mindig integetett, ha levél érkezett.
Egyszer a legény talált egy szép, piros virágot. Gondolta, jót tesz neki, ha a kő mellé teszi. Úgy tovább és vígabban él. Így is történt.
Aztán az egyik reggel soron kívül meglátogatta Húha és azt mondta:
- Képzeld, a királylány nagyon szomorú. Lehet, hogy beteg, vagy bántja valaki?
- Ezt sajnos nem tudom, de van egy ötletem. Vidd el hozzá ezt a piros virágot,
biztos örülni fog neki.
- Húha, de nehéz, - mondta Húha - majd lábaival megragadta a virágot, négy
szárnyával sebesen csapkodva a királylány ablakához repült és a párkányra tette a meglepit.
Újabb hónapok teltek el, amikor Húha szólt a legénynek, hogy nem érti, mi történhetett, mert amikor a lány ablakához repült, látta, hogy a pirosló virág él, virul, nyújtózkodik, pedig már régen el kellett volna pusztulnia.
- Csoda ez a királylány - gondolta a szegénylegény és még többet írt neki. Barátságosat, mosolygósat. Akinek ilyen virágéltető ereje van, az szokatlan csoda, mint télen a szamóca.
Történt pedig egyszer, - de lehet, hogy többször is, - hogy Bestefő a királylány ajtajához lopódzott, hogy kifürkéssze, mit csinál, kinek irogat éjjelenként.
Meglátta ezt Húha és rögtön jelentette a legénynek.
- Gyere, te furcsa jómadár! - mondta a vádorlegény és Húha odaröppent
hozzá.
- Itt ez a csodakő. Épp olyan, mint egy ki nem mondott szép szó! De aki
megérinti és megérti, azt elvarázsolja. Táncol, nevet, énekel örömében.
Kérlek vidd el a kedves királylánynak és add neki. Többet sajnos nem adhatok.
Ezzel elővette a követ, ami felfénylett, és Húha elé tette.
Csodálkozott a varázsmadár, amikor három lábbal megfogta, mert eggyel
közben vakaródzott. Hirtelen melege lett, így két szárnyával repítette a
csodakövet, a másik kettővel legyezte magát, mert életében először, végre nem fázott Szélország rettentő hidegében.
Amint elvitte a követ, Húha egészen átalakult. Jókedvűen fütyörészett, dalolt a koboldok között és amelyik hideg, száraz fára rászállt, az rögtön kivirágzott.
A szép királylány is vidáman énekelt és az emberek vidáman tették dolgukat, közben régfeledett történeteket meséltek egymásnak. A gyerekek vidáman játszottak és meglepő módon már senki sem felejtett el semmit. Egészen átalakult Szélország. Az álomtolvajok annyit éheztek, hogy egyszercsak felkerekedtek és az emléklopókkal együtt elrepültek Szélvárosból.
A király dúlt-fúlt mérgében, de semmit sem tehetett. A piros virág kihajolt a királylány ablakán és átszőtte a házakat, friss illatot árasztva világított mindenütt.
A szél is elállt, és a tiszta kék ég alatt az emberek táncra perdültek.
A szegénylegény pedig vette végre a bátorságot, bekopogott a szép királylányhoz, és szelek szárnyán elrepült vele Játszóvölgy határába, haza Talamusz-apóhoz. Épp az élményeit kezdte mesélni a barátainak, amikor a magasból egy furcsa szerzet ereszkedett alá, a többiek nagy meglepetésére:
Húha! Húha volt az, aki utánuk repült és karmai között elhozta az ottfelejtett varázskövet.
A királylány és a szegénylegény azóta is boldogan élnek és Talamusz-apó tanítványai továbbra is gyűjtögetik a híres, fénylő köveket, mint a szép, tiszta szavakat, miket sokan, de sokan magukkal hordanak.
Ha van egy ilyen varázsszavad, Te is add tovább.
BM
Kapocs
Borotválkozás közben vettem észre, ahogy megbújt a ráncok között.
Egy pici heg. Egy apró, réges-régi emlék.
Óvodás voltam és az udvaron játszottam a többiekkel. Labdáztunk.
Hát igen. Akkor még volt magyar foci!
Sőt, homokoztunk is. Érdekes, homok azóta is van.
Az egyik kislány kergetett, mert elvettem a lapátját. Két színes masnija
cikázott mögöttem, és amikor hátranéztem, hozzám vágott egy kicsi homokgolyót. Tényleg csak egy aprót, mert a szemek kiperegtek az ujjai közül. Nem vizezte be a kezét, pedig mi fiúk, jól tudtuk, hogy az igazi, nagy homokvárhoz ez a legfontosabb. Jobb, mint a lapát.
Homok, víz, sok-sok gyerektenyér és fantázia. Ennyi kell hozzá.
Amihez már cement is keveredett, - a felnőttek játéka; - a ház, néhány méterre tőlünk terpeszkedett. Hat-hét lépcső vezetett fel a bejárathoz, a teraszra. Ott vártak ránk a cserecipők, hogy ebédkor ne vigyük be a homokot a talpunkon.
És ott vártak ránk a zománcozott füles bilik is, hogy ne kelljen cipőt se váltani, ha úgy hozza a szükség. A lépcső közepén pedig néhány megtöltött cserebili ücsörgött, széles, kemény fenekén.
Egy kis dolgom akadt, és futottam a terasz felé. Már menet közben kibújtam rövid nadrágom pántjaiból, de a hetedik lépcsőfoknál megbotlottam
és ifjúi lendülettel a bilik közé csapódtam.
Természetesen hatalmas csörömpölés támadt, és a zománcozott fülesek kuglibábuként pattogtak lefelé. Így tettem én is, bal kezemmel egy telebilibe kapaszkodva sikeresen felborítottam az összes többit.
Mire a lépcső aljára értem, már minden óvónéni a teraszon csodálkozott.
Egyikőjük gyorsan kihámozott a fülesek közül, rám nézett, majd ijedten azt mondta:
- Vérzik a fejed, te gyerek!
Cserenadrág, csereszandál fel, és máris futottak velem a doktor bácsihoz.
Ő meglátott, elmosolyodott és barátságosan megjegyezte:
- Ezt bizony össze kell kapcsozni!
- Muszáj? – Kérdeztem, emlékeik szerint lebiggyedő szájjal.
- Muszáj, de ha közben nem sírsz, adok neked csokoládét.
Ugye, nem is kell mondanom, hogy pár perc múlva már édességet rágcsálva, büszkén hordoztam hősies küzdelemben szerzett kapcsomat.
A tükörről elszállt a pára, kihűlt a víz.
A borotvahab zománc-fehéren szuszogott az arcomon. Jól megnéztem azt a kis sebet magamnak, ami pillanatok alatt visszavarázsolt gyerekké.
A tükör egy kicsit mosolygott, és még látszott benne, ahogy elfordulok, kinyitom a süteményes dobozt, és fürgén elmajszolok egy szelet csokit.
2004.03.15 Bujdosó Miklós
|
Ideje: Március 08, kedd, 07:11:26 - bujdoso
|
|
| |
|
| "Prózáim ..." | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Prózáim ... (Pontok: 1)
Jodieline Ideje: Június 28, kedd, 00:06:25
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Élvezetes írás mind... egyszer sem jutott eszembe az idő... és nem unatkoztam, sőt néha harsányan felnevettem.
Elragadó tisztasággal írsz... ezt nem tudom másként megfogalmazni. Nyitottak a gondolataid, és teljesen közel engeded az olvasódat magadhoz... nem kell kötelező gondolatköröket futni, hogy a lényeghez érjünk.
Csak így tovább!
Judit |
|
|
|
|
|
|
